A kell… a „mert muszáj”… muszáj túllépni, muszáj felkelni, muszáj előre nézni, muszáj újrakezdeni, muszáj erősnek lenni, muszáj kibírni… és muszáj hitelesen… pedig…pedig annyira kellene, annyira megmentene… felmutatni a pálya széléről a T-betűt és kapni száz másodpercet… nélkülük… egyedül… csak hagyni elhalkulni mindent… ritkulni a hangokat… távolodni az embereket… csak érezni a morajlást… nem is látni… egy kis vihar előtti csendet, a következő hurrikánt megelőzőt… felkészülni… levegőhöz jutni…magadhoz térni… újratárazni…végigélni, minden másodpercét örökkévalóig feszítve, burokba zárkózni…és csupán elképzelni, ami körben történik…

átrajzolni… eklektikus csempekavalkád a felhők között… finom és könnyed ecsetvonással virágot festeni a zöld topánra, botot adni a meggörbült öreg kezébe, civakodni négylevelű lóherén… és emlékezni… varázslétrán égig mászni… nyugodtan… kényelmesen… aztán fentről körbenézni…beszívni a bódító illatot, nem mozdulni, nem lélegezni…

végre könnyűnek érezni… vasmacska felszed…és aztán, így újraélni… átélni… majd átírni… bevésni örökre, újonnan, és érinthetetlenül…

végül újra vízre szállni és új lapokat osztani… 19-re újat kérni…