Rendet kell teremtenem abban a nagy összevisszaságban, ami a fejemben és mindenütt bennem van. Megérteni azt, ami volt, megkeresni azt, amit ezután szeretnék. Így talán összeáll a kép. A bigger picture arról, hova is szeretném, hogy vezessenek az utak. Ha ezt tudni fogom, azt is el tudom majd dönteni, hogyan tudok ezekre az utakra rálépni.

Olyan ez, mint a politikacsinálás. Az alapértékeket kell kijelölni, amelyek mentén a policyalkotásnak haladnia kell. Azokat az értékeket kell megfogalmazni, amelyekből nem lehet lejjebb adni. A prioritásokat. Magát a keretet. Ezt utána sokféleképpen fel lehet tölteni tartalommal, meg lehet valósítani sokféleképpen. De az irányt előtte pontosan ki kell jelölni, meg kell határozni.

Amit szerencsés lenne tudni, de sajnos itt és most nem látható, hogy milyen lehetne ez a kapcsolat Vele. Hogy tud-e Ő másmilyen is lenni. Odafigyelni a másikra és hagyni a kapcsolatot bontakozni. Kevesebb sebet ejteni. Nagyon szépnek indult mindez, mégis nagy csalódást okozott, mire „elváltunk”. Megválaszolatlan kérdések ezreit, viszonzatlan érzéseket, bizonytalanságot, ki nem mondott gondolatcsírákat hagyva a kapcsolat helyén. Mindenhonnan kérdőjelek köszönnek vissza. És ha felteszek egy kérdést, az tucatnyi továbbit vet fel maga után.

Nincsenek válaszaim. Időt adok magamnak arra, hogy gondolkodjam. A stratégia: kijelölni az alapelveket. Ha azok megvannak, mindent sokkal könnyebb lesz melléjük rendelni és mindenről könnyű lesz eldönteni, mellérendelhetőek-e vagy sem.

De vajon mindezt egyedül kell végiggondolnom, végigzongoráznom? Egyedül kell-e a megoldások útjára lépnem vagy avassam be Őt is? Kérdezzem meg Tőle, tud-e, akar-e más is lenni? Valóban ez csak egy rossz periódus volt, egy zaklatott időszak – ahogyan azt Ő mondta – és máskor máshogyan is menne? Szebben. Kedvesebben. Fájdalommentesebben. Érzelmekkel.

Vagy egyedül gondoljam át mindezt, nehogy eltérítődjek az én utamról, nehogy akár egy kicsit is befolyásolódjam?