Senki mást… Szeretni így, ennyire… adni ennyit… feladni ennyit… változni ennyit? Soha másért… Szótlanul, magyarázat nélkül lépett ki az életemből… tehetetlenül és értetlenül hagyott ott… döntött… olyan távoli volt… néma fájdalmunk villamosszék áramütése… nem mondott semmit… csak gondolt… és mindketten tudtuk… valami megszakadt… csapó… pillanatonként törnek elő képek… képek a közös múltból az üres jelenben… összekuszálódott tér-idő kontinuitásban meghasonlottként menekülök… az elmúlt napsugarak vetnek árnyékot a mára… eltakarom a szemem, bezárnám az elmém… hiába… a fekete doboz előkerült és önálló életre kelt… a rajta rögzített évek pillanatai fel-felvillannak…tőrhegy a mellkasban… bódult emlékezés… visszatarthatatlan…
És nincs több… nincs tovább… a mi nincs többé… megszűnt… félemberként heverek a padlón, tehetetlenül… és próbálkozom… nem dühös, nem érzelgős, hanem megértő lenni… királynő vagyok… a szarkupac tetején… a siralmaimat hallgatom… és látok… a saját vízióimat élem meg…látom mindazt, ami lehetett volna, ami történhetett volna… ami boldogabb lett volna… amit én szerettem volna… de a kamerában, a négyoldalú keretben más látszik… máshogyan… szűkebben… és az optikán keresztül… félvalódi kép, amelyet valaki igazinak vél… és eljön majd a második körös fájdalom ideje, amikor a képkeret eltűnik…
De más harcát nem vívhatom meg… óvnám tőle, de nem tehetem…
Live and let live.
