minden hiába, azok a könnyek csak nem jönnek… nem mintha bárki is letörölné őket vagy együtt hallgatná a magány süvöltő viharának némaságát… egyre jobban perzsel a fel-fellobbanó düh lángja és keserű számban a füstje…a színészet magaslataira török… csak kevesen látják a sebekből fakadó elapadhatatlan vérfolyamokat, melyeket a dekoncentrált delíriumban sem tudok elrejteni magam elől…magamtól…letagadhatatlan… redőnyt húztak a napsugarak elé… értelmetlen dühvel zúznám szét a fájdalmat… napfényre vágyom miközben a sötét árnyak közt bújok meg… meg akarom osztani a boldogságot.. nem akarom kisajátítani… azt akarom, hogy másnak is jusson belőle…együtt bódulni át a holnapba… szökkenni át a karikákon, ereszkedni le az árbocokon, mászni magasra, sziklákra és ülni csendes szótalanul… lecsupaszítani az egész mindenséget egyetlen nagy égbolttá, mely alatt a tajtékzó óceán robaja vinné tovább a némaságot, míg vállvetve a horizont két végpontját összekötjük, könnyeden… az átvirrasztott éjszakák mázsái köddé válnak és elporlad ujjaink közt az idő…
