Végigsimítja hajamat, mellém ül a csönd… ugyanarra, messzire, nagyon távolra réved a tekintet… és nem bánt… nem sebez… néha válaszol is… nem fáj… helye van… ideje van… szomjazom a csöndet… a bensőből kiszakadó kérdések keltette kétségbeesés csillapodik, ahogyan lassan, nagyon lassan édes könnycseppek enyhítenek a tanácstalanságon… csillapodik a szorongató, a fejben pillanatonként százszor átcikázó, újra és újra felbukkanó, szűnni nem akaró kérdések keltette tépelődés… talán mégsem az egyetlen üdvözülés A boldogság Vele… akit folyamatosan, éberen és álmok során, egyre kétségbeesettebben, hol fáradhatatlanul, hol rezignáltan keresünk… talán másképp is lehet… létezik másik dimenziója a boldogságnak, de kevesen tudják… ebbe a megtisztulás vezet csak el… a mérgek, az önsajnálat levetkezése után válik csak láthatóvá a több irány… és az utak ugyanoda érnek… és a Valaki, a fizikai és szerelmi boldogság forrásának helyébe ekkor az Ők, a Társak léphetnek… de ezt látni kell…ráébredni, felismerni… kevesen látják, s ezt nem is bánom… belehasít elmémbe a felismerés Róluk… és ez a tudat méltó vetélytársa, egyenrangú kihívó ellenfele a Valaki-vágynak… az, hogy Ők itt vannak, egészen pontosan ugyanolyan boldogságra jogosít fel… hiányuk ugyanolyan kínzó, jelenlétük ugyanolyan biztonságot adó… és legalább ugyanannyira kell óvni Őket, mint kellene a másik boldogság Valakijét… működik… görcsös kapaszkodás nélkül is… képes vagyok rá… és nem hiányzik a másik út… legalábbis még nem…
