Kegyetlen áruló vagy. Szőnél inkább cselt, vetnéd elém újabb és újabb fondorlataidat, felémküldve az ármánykodó másokat. Megküzdenék velük, férfiharcot megszégyenítően is, megvívnám a csatát és diadalt aratnék. Ha őket küldenéd. De nem. Tétova ábránd volt. Az árulást a zsigereim közé csempészted, jó mélyre rejtetted, láthatatlanul. Hagytad, hogy a részem legyen, bennem engemmé téve… Majd markodba hahotázva szabadjára engedted, és mint a gyilkos kór, egyszer csak elkezdett terjedni, hirtelen, és pillanatok alatt kitört… Jajkiáltás a légüres térbe, fájdalom, velőtrázó zokogás…