Nem, nem akarom ismét, újra, akár csak egyszer is azt érezni, úgy érezni. Reménytelennek látni mindent és a vészkijárat felé oldalogni. Nem akarom az ijesztő nihilt, a kilátástalanságot, nem akarom elveszíteni a célokat, az örömöket, a tettrekészséget. Nem akarom, hogy ugyanúgy fájjon, hogy minden kiürüljön és elveszítse jelentését. Elég volt egyszer farkasszemet nézni a kilátástalannal. Ebből ennyi elég volt. Kiszenvedtem, átvészeltem. Szeretnék továbblépni.
De nem egyszerű. Nagyjából lehetetlennek tűnik. Vagy legalábbis a fel-feltörő fájdalom, az ingerek, a felismerések ellenkezőleg hatnak. Ezért kell a mámor. Felülemelkedni, anélkül, hogy nagyon fájna, hogy új sebet tépne. Egy időre megfeledkezni a nyomorról, könnyűnek lenni. Hogy utána egy eggyel magasabb szintről folytassam a küzdést. Mert egy valamiről még mindennek ellenére sem teszek le: harcos vagyok, az is maradok. De jogom van, nekem is jár a pillanatnyi megingás, én is kereshetek menedéket, még ha csak rövid időre is. És még ha azt kevéssé szofisztikáltan berúgásnak nevezik is.
