Bittersweet Symphony

Varázsolj egy sokadik dimenziót, benne egy kaput. Mindösszesen egyet.

Vezessen idáig s lépj be rajta. Csupán egy lopott percre.

Ott akarok lenni, ahol egyszer, legalább egyetlenegyszer könnyű. Minden. Ahol hétvégén nem torokszorító az ébredés, mert nincs is igazán miért felkelni. Ott, ahol emberek jönnek és mennek, de olykor azért maradnak is. Ott, ahol működik az a szint. A szint, amelyen nem léteznek magyarázatok. Nem léteznek, mert nincsen rájuk szükség. Ott akarok lenni, ahol csak az érzés van.

Rendet kell teremtenem abban a nagy összevisszaságban, ami a fejemben és mindenütt bennem van. Megérteni azt, ami volt, megkeresni azt, amit ezután szeretnék. Így talán összeáll a kép. A bigger picture arról, hova is szeretném, hogy vezessenek az utak. Ha ezt tudni fogom, azt is el tudom majd dönteni, hogyan tudok ezekre az utakra rálépni.

Olyan ez, mint a politikacsinálás. Az alapértékeket kell kijelölni, amelyek mentén a policyalkotásnak haladnia kell. Azokat az értékeket kell megfogalmazni, amelyekből nem lehet lejjebb adni. A prioritásokat. Magát a keretet. Ezt utána sokféleképpen fel lehet tölteni tartalommal, meg lehet valósítani sokféleképpen. De az irányt előtte pontosan ki kell jelölni, meg kell határozni.

Amit szerencsés lenne tudni, de sajnos itt és most nem látható, hogy milyen lehetne ez a kapcsolat Vele. Hogy tud-e Ő másmilyen is lenni. Odafigyelni a másikra és hagyni a kapcsolatot bontakozni. Kevesebb sebet ejteni. Nagyon szépnek indult mindez, mégis nagy csalódást okozott, mire „elváltunk”. Megválaszolatlan kérdések ezreit, viszonzatlan érzéseket, bizonytalanságot, ki nem mondott gondolatcsírákat hagyva a kapcsolat helyén. Mindenhonnan kérdőjelek köszönnek vissza. És ha felteszek egy kérdést, az tucatnyi továbbit vet fel maga után.

Nincsenek válaszaim. Időt adok magamnak arra, hogy gondolkodjam. A stratégia: kijelölni az alapelveket. Ha azok megvannak, mindent sokkal könnyebb lesz melléjük rendelni és mindenről könnyű lesz eldönteni, mellérendelhetőek-e vagy sem.

De vajon mindezt egyedül kell végiggondolnom, végigzongoráznom? Egyedül kell-e a megoldások útjára lépnem vagy avassam be Őt is? Kérdezzem meg Tőle, tud-e, akar-e más is lenni? Valóban ez csak egy rossz periódus volt, egy zaklatott időszak – ahogyan azt Ő mondta – és máskor máshogyan is menne? Szebben. Kedvesebben. Fájdalommentesebben. Érzelmekkel.

Vagy egyedül gondoljam át mindezt, nehogy eltérítődjek az én utamról, nehogy akár egy kicsit is befolyásolódjam?

Teliholdba transzformálódott a két szivárvány és a Caipirinhák íze Lisszabont idézi. A másik otthont. Kérdőjellé görnyedek, de most nem fáj. A Város, Ez a város utántöltött reménnyel. Még mindig megmenekít a magánytól. Mert éjszaka is lüktet, még ha csendesebben is. Titokban felnéztem a holdra. Portugáliában is így, pontosan így kell, hogy látszódjon. Így kell, hogy lássák. Egyszer majd nekem is kell. Legalább…

Love is all around? Na hiszen...

Egyelőre nem tudom nevén nevezni ezt a fázist. Nem látok fantáziát azokban az emberekben, akik körülvesznek…  és én egészen konkrétan ide akarok visszajönni… milyen esélyeim vannak így bárkire is? Nem túl jók, valljuk be…

Persze a színeket egyre tisztábbnak és sokfélébbnek látom… és otthon érzem magam… otthon, távol az otthontól… istenigazából csak a barátaim jelentik a különbséget… ha ők is itt lennének, nem lenne miért hazamenni… így persze van… de mennyire különös, hogy teljesen otthon tudom itt érezni magam? Arról viszont nyilván fogalmam sem, milyen lehet Lisszabon, ha itt dolgozol… ha szürkébbek a napjaid… és ráadásképpen halálegyedül is vagy… mert az Erasmus más… ezer ember, rengeteg program, bulik, kirándulások, tengernyi szabad idő… de a munka… amikor az egész nap elmegy és már csak fáradtan hazaérni van erő, vajon azt hogyan bírom majd totálisan egyedül a távolban? Mindenki nélkül? Plusz ennek tetejében Valaki nélkül? Lassan anyakönyveztethetővé tehetném ezt a nevet, annyit használom… Nincsenek nagy igényeim… a hímnem képviselőit is tudom nélkülözni… csak néhány ölelés hiányzik… azt hiszem, más egyéb nem is…

és kikiáltom a szélcsendes lisszaboni éjbe, hogy többet ne játsszatok velem... ne... inkább hagyjatok, kerüljetek, ne szóljatok, csak játékszer ne legyek...

minden hiába, azok a könnyek csak nem jönnek… nem mintha bárki is letörölné őket vagy együtt hallgatná a magány süvöltő viharának némaságát… egyre jobban perzsel a fel-fellobbanó düh lángja és keserű számban a füstje…a színészet magaslataira török… csak kevesen látják a sebekből fakadó elapadhatatlan vérfolyamokat, melyeket a dekoncentrált delíriumban sem tudok elrejteni magam elől…magamtól…letagadhatatlan… redőnyt húztak a napsugarak elé… értelmetlen dühvel zúznám szét a fájdalmat… napfényre vágyom miközben a sötét árnyak közt bújok meg… meg akarom osztani a boldogságot.. nem akarom kisajátítani… azt akarom, hogy másnak is jusson belőle…együtt bódulni át a holnapba… szökkenni át a karikákon, ereszkedni le az árbocokon, mászni magasra, sziklákra és ülni csendes szótalanul… lecsupaszítani az egész mindenséget egyetlen nagy égbolttá, mely alatt a tajtékzó óceán robaja vinné tovább a némaságot, míg vállvetve a horizont két végpontját összekötjük, könnyeden… az átvirrasztott éjszakák mázsái köddé válnak és elporlad ujjaink közt az idő…

Szilánkosra hullanak az üvegfalak az egyedüllét ordító zavarában, miközben a fejsze egy másodperc alatt beletörik a füstölgő düh energiáiba... de miért is nem örülök inkább, hogy a megismerhettem a mindenek tudóját? aki akárki felett ítélkezhet… kivétel nélkül „helyesen”… igazán értékelhetném a szerencsémet… mégis elégedetlen lennék?

csak egy kevés boldogságot adjatok... jó lesz a nem márkás is, Spar gazdaságos kiszerelésben, akár felcímkézetlenül is... hűtőben eltarthatót, ha lehet... hogy 3 nap múlva is fogyasztható legyen... hogy legalább 3 napig tartson... 72 órán át...

és utána örökre emlékezni fogok... becsület szavamra...

at least one answer... and shining lights... that some of us need so much...

Nagyon hiányoztok, Srácok! :( :( :( :( :(

Vagy a nagyonnál is jobban...?

amikor a sátán kacaja borzongat, ahogy szemberöhög és elégedetten nyugtázza szánalmas vergődésemet, anélkül, hogy felvonná szemöldökét... végigkíséri és diadalittas fölénnyel NEM távozik...

... iszonyatosan hiányoztok már most!! Egy kis emlékeztető a szexésnyújorkos nyári napokra. Dejóóóóóóóóó is volt ez a mozi :) igaz, Zsófi? ;)

Utolért volna a nosztalgia? Magam sem tudom. Egy biztos: most jól esik egyedül... És nagyjából ez az egyetlen zene, amit elviselek. Eközben persze hiányoztok, ó, nagyon hiányoztok...mégis szükségem van rá, hogy rendezzem a sorokat... a kusza gondolatokat... a bizonytalanságokat... mindent, ami ideköt és mindent, ami lisszabonba húz... nem, erre kevés egy este... főleg egy tanulós este nem lehet elég... de felületi kezelésnek megteszi... a többire pedig ott lesz lisboa...

 ps.: És a fenti klippel kívánok egyúttal boldog, pasikban bővelkedő :) új évet! ;) 

(Fiúk, sorry, de ez olyan csajos video :) Nektek video nélkül kívánok sikeres új évet! Találkozunk 2009-ben!)

I still do believe. Cause I'm worth more.

Állandóan helyesen akarunk cselekedni. Bölcsen. Legjobb megoldásokat keresve és kitartóan, akár görcsösen ragaszkodva ezekhez. Itt van azonban a megjósolhatatlan: a jövő előre nem látható, biztos kimenet nincsen. És mint ilyennél, a véletlen tagot is számításba KELL venni. Azaz az emberek közti interakciók kimenete a résztvevők hozzájárulásán kívül egy random tényezőn is múlik. A leghelyesebb tehát az lehet, ha a maga részéről az ember mindent megtesz, ami a sikeres végkifejlethez szükségeltetik, számol az előreláthatatlannal, majd vár. Egyfelől a többi aktor cselekvésére, másfelől a végkifejletre: hogy mi történik. A saját hozzájárulás teljessége nem garancia semmire, de biztonságot ad: a meggyőző tudást arról, hogy a lehető legtöbbet megtett valamiért, ami azonban nem csupán tőle függ. A nem mindenhatóság fájdalmas, de beismerése nem tesz esendővé. Segít elfogadni a kudarcot és megtalálni az utat a sikerhez.

furcsa itthon lenni... karácsonyra hazajönni... itt vannak a szülők és ez nagyszerű, s egyben különleges is, hiszen olyan ritkán látom őket... keveset vagyok itt...itthon... ellenben hiányoznak, már most nagyon hiányoznak az emberek, akik között, akikkel élek... mindenki távol van...

ezek a napok arról szólnak, azért vannak, hogy a szeretteinkkel együtt legyünk... azokkal, akik fontosak számunkra... csak úgy, egyszerűen együtt... és pont ekkor, amikor fizikailag nem vagyok egyedül, van élet a lakásban, (van ennivaló a hűtőben! sic!) kedves mosolyra ébredhetek, nos, pont ekkor érzem annyira, annyira nagyon egyedül magam... bizonyára különösen hangzik, de hiányoznak azok, akikhez tartozom...

jövőre talán meg kellene valósítani egy közös karácsonyozást... pesten... a hazai után... vagy előtt... vagy közben... valahogyan... egyszerűen nem vagyok einzelgänger típus... tudomásul kell venni... az élet pedig túl rövid...

mára

„(…) nem bosszúvágyból gyötörte oly méltatlanul Pietro Crespit, ahogy mindenki hitte, és nem keserűségének maró epéje változtatta lassú kínszenvedéssé Gérinaldo Márquez ezredes életét, ahogy mindenki hitte, hanem mindkét esetben a mértéktelen szerelem és a leküzdhetetlen gyávaság kelt benne halálos párviadalra, hogy végül is az irracionális félelem kerekedjék felül, az örökös félelem önnön háborgó szívétől.”

Kétség nem fér hozzá, milyen szerepet tudnék tökéletes hitelességgel eljátszani. (Ez a lúzerségről jutott eszembe.) Minden nehézség és mesterkéltség, túljátszás nélkül lennék képes a drámai női szereplő bőrébe bújni, akiben ezer meg ezer érzelem bújik meg és csak töredék részüknek talál megfelelő befogadást… A többit egyre csak gyűjti és gyűjti, míg végül saját érzelmi viharai emésztik fel.

Egyszerű lenne a helyzet: önmagamat kellene alakítanom. Nem valamilyen Rómeó-Júlia történetre gondolok, de remélhetőleg nem is A lét elviselhetetlen könnyűségének Terezájára. Persze gondolkodhatunk valamilyen könnyedebbnek tűnő, ám annál életszagúbb műfajban is. Hogy ne menjek messzire, a Grey’s Anatomy Meredithének karakterével nyugodtan kezet foghatok. Vitathatatlanul hitelesen tudnám megformálni a szerepet. És remélhetőleg ezek a történetek legalább mások számára tanulságul szolgálnak és nem várják meg,amíg saját hibájukból kell tanulniuk...

A létnek – amelyről Kundera óta tudjuk, hogy elviselhetetlenül könnyű, és lám, valóban az – két alapvető, önmagáért való eleme van: tanulni és tanítani. Fontosságuk a szeretni és szeretve lenni-vel állítható párhuzamba. Ciklikusan változik, hogy éppen a tanulás vagy a tanítás dominálja az egyes életszakaszokat, de valamelyiknek hatványozottan jelen kell lennie. Mindig.

Szerencsésnek érzem magam, mert észrevettem, mennyire fontos ez a tanulás. És olyan embereket tudhatok magam körül, akik ezt értik és ugyanígy értik. Időről időre ugyanis újra kell töltődni az életre való képességgel. Hogy legyenek válaszaink, vagy legalább értelmes kérdéseink. Másokról, érzésekről, változásokról, történésekről, rezdülésekről, színekről, illatokról. Miértekről. Reakciókról. A körülöttünk működő világ megértésének újból és újból neki kell rugaszkodni. Amikor elfogy, amit taníthatunk, ismét tanulni kell kezdeni.

…

 Szükségem van az emberekre. A gondolataikra. A kérdéseikre. A válaszaikra. Persze, nem mindenkiére. De a legfontosabbakéra. Nagyon is. És csak remélni tudom, hogy olykor ők is tanulnak valamit tőlem. Vagy hogy ezután majd fognak. Mert annyira sokmindent szeretnék megosztani, együtt megélni, emlékezni.

A köd egyszercsak felszállt. Váratlanul, hirtelenül, óriási meglepetést okozva. A múlt emlékei tisztes távolba merültek. Megszűntek a jajkiáltások, a kínzó emlékképek, a kapaszkodás… a tátongó, meredek szakadékot a felszívódó űr betemette és a távoli horizontról aranyló napsugarak rojtjai halkan, gyengéden simítják végig arcomat…  

fájnak, sértenek, bántanak a hangok... a zene is... kerülöm őket… néhányat közülük különösképpen… csak az egészen kivételesek esnek jól... mindeközben pedig hihetetlenül távolivá vált a múlt és már nem akarok erre gondolni…

a „volna” már kitörlődött a szótáramból… az utolsó, harmadik fázisba érni ijesztő… eltávolodni a történtektől, kívülről tekinteni az egykorra… kimérten… rezignáltan… maradéktalanul elkönyvelve a tételeket…

ilyenkor a legfájdalmasabb átélni a kudarcot, a csalódást… értelmetlen dühvel állni a kései felismerések előtt…

de a múlt megmásíthatatlan… a fájdalmak kitörölhetetlenek…

Továbbra sem megy. De próbálkozom. Addig:

"Walking down the street
Distant memories
Are buried in the past forever"

/Scorpions: Wind of Change/

a fojtogató magányban fullasztó a lélek vihara és a leszakadó emlékfoszlányok némán emésztő keserűsége mártja vérbe az elképzelt boldogságot...

Hogyha eltűnünk egy perc alatt
Velünk semmi sem tűnik el
Mindig itt vagyunk egy ég alatt
Lehet észre sem veszel
Lehet, hogy gyors, ahogy repülünk
Szemed lassú, s nem fog fel

De a gyermeked már észrevett
Bámul tág szemmel ránk
Mert õ nemrég s tisztán született
Nem érti, miért nem látható,
Aki szabadnak érkezett

Láthatsz, hogyha tengert úszunk át,
Felhőkről lábat lógatunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai
Szökünk a sötétség elől,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai

Néha lelkeden nyiss egy ablakot,
Mert csak így érhetsz utol
Arra nézz, hová vágyad hív,
Mert mi ott leszünk valahol

Láthatsz, hogyha tengert úszunk át,
Felhőkről lábat lógatunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai
Szökünk a sötétség elől,
Falakon átrohanunk,
Ezek mi vagyunk a szabadság vándorai

Nem tudjuk még mi hajt,
A boldogság vagy a keserűség
Az egyik biztos hív, a másik biztos,
Hogy eltaszít rég ezért menni kell,
Addig, míg így van

Azt sem tudjuk még,
Hogy meddig tart ez az utazás
Meddig száll velünk
A cél felé ez a vitorlás
Addig is menni kell
Azt hiszem, hosszú az út.

/Demjén - Menyhárt: A szabadság vándorai/

Will I ever see?...

You think that I cant live without your love
You'll see,
You think I cant go on another day.
You think I have nothing
Without you by my side,
You'll see
Somehow, some way

You think that I can never laugh again
You'll see,
You think that you destroyed my faith in love.
You think after all youve done
I'll never find my way back home,
You'll see
Somehow, someday

All by myself
I dont need anyone at all
I know I'll survive
I know I'll stay alive,
All on my own
I don't need anyone this time
It will be mine
No one can take it from me
You'll see

You think that you are strong, but you are weak
You'll see,
It takes more strength to cry, admit defeat.
I have truth on my side,
You only have deceit
Youll see, somehow, someday

All by myself
I don't need anyone at all
I know I'll survive
I know I'll stay alive,
I'll stand on my own
I won't need anyone this time
It will be mine
No one can take it from me
You'll see

/Madonna: You'll see/